immel-ammal

Vajon mikor és hol veszett el az a lány, aki hitt abban, hogy ő belé lehet szerelmesnek lenni és szeretni...csak őt szeretni....?

Vagy lehet, hogy ez a lány soha nem is létezett....

Ja, és annyira durván lebarnultam Szardínián, hogy az emberek megbámulnak az utcán. Ijesztő érzés látványosságnak lenni!

Szerintem gyerekorom óta nem voltam ennyire barna. 

Hétfőn egy tárgyaláson az ügyfél főkönyvelője szó szerint nem bírta levenni a szemét a kezemről, annyira "lenyűgözte" a testszínem. Mondjuk tény, hogy az a legbarnább, mivel akármit is csinálok a kézfejem az mindig napon van kajakozás közben.

És hámlok is. De érdekesen. Mert a hámlás alatt is barna testfelület van, csak egy picit világosabb árnyalatú. Szerintem még hámlani sem hámlottam soha. Hogy mi mindent kell megtapasztalnom ennyi idősen?!?!? :)

A kajakozás valahogy nem tudja vissza adni azt az érzést, ami a hegyen tölt el. A nyár első felét tudatosan annak szenteltem, hogy minél többet megismerjek a (tengeri) kajakozásról, minél több helyzetben kipróbáljam magam, hogy el tudjam dönteni, valójában való ez nekem, vagy sem. 

Most már tudom, hogy csak mértékkel. Tudom, hogy jobban szeretek folyón vagy tavon evezni, mint tengerben. Tudom (amit igazából eddig is tudtam), hogy nem bírom a meleget és az erős napsugárzást. Most Szardinián a 3. napon már kimondottan frusztrált voltam a tikkasztó hőségtől és hogy mindig a legerősebb napsugárzásba kellett a vízen lennünk. Így valószínűleg többet nem vállalkozok nyári időszakban tengeren való kajakozással. Aztán azt is tudom, hogy a nem túl erőteljes testalkatom és kicsi testsúlyom miatt egy bizonyos szélerősség esetén már esélyem sincsen megküzdeni a vízzel. 

Viszont most nem volt szárazföldi hullámzás! :)

Ellenben volt kompos hullámzás, ugyanis visszafelé úton viharba keveredtünk, ami rendesen megdobálta a kompot és rajta minket. Nagyon vicces dolog a hullámzó kompon való járás. A végtagok koordinálása ebben a helyzetben közel nem olyan magától értetődő, mint normál körülmények között. Mert amikor éppen lépnél a hajó megemel és egy pillanatra a súlytalanság állapotába kerülsz, majd visszatérve a felületre alád tolja a hajót, amitől olyan, mintha összeesnél. Mulatságos érzés biza!  

Egyébként Szardinia csodaszép! Gyönyörű tengerpartjai vannak és csodálatos mészkő és gránit sziklaképződmények. De azért mégsem hegy. :)

Amikor nemrégiben Ugyan Anitát hallottam beszélni a tévében, annyira átéreztem minden szavát. Pedig én nem mászok nyolcezreseket és soha nem is fogok, de tudom milyen az felérni egy magaslati pontra és onnan letekintve szemlélni a Világot. Sőt, néha nem is muszáj feljutni, vagy nem baj, ha nem is látjuk a magunk alatti tájat, mert fontosabb az út, mint a cél. Jól esik a küzdelem magammal és a heggyel. És nagyon büszke vagyok Anitára, pedig nem ismerem, de a teljesítményét elismerem. 

Szardinia előtt kimentünk Venedigert mászni. Az idő nem kedvezett. Rengeteg volt a hó és folyamatosan esett míg ott voltunk. És a szél is fújt, néha kimondottan erősen. A gleccsert nem láttuk a köd miatt, a beszálló pedig teljesen le volt  jegesedve, így ideális látási viszonyok esetén is nehéz lett volna lejutni a felületére. De a nehéz körülmények ellenére (vagy éppen azért) felemelő érzés volt ott állni hóban, szélfúvásban, azzal a tudattal, hogy kb. 20 kilométeres körzetben nicsen rajtunk kívül élő ember a hegyen, mert más nem volt elég idióta ahhoz, hogy feljöjjön. Lehet, hogy ez a tudat másokat kétségbe ejtett volna, de számomra ez több volt, mint nagyszerű.

 

Megnéztem magamnak Velencét (az olaszországit) kajakkal. Kizárólag ebben a formában lehettem volna és voltam is rávehető arra, hogy elmenjek oda. Mert alapesetben nem vonzott a hely és ha nincsen ez a lehetőség, hogy a lagúnákban kajakozva járjuk be a várost, akkor én tutira soha nem mentem volna el. De így jó volt...így tetszett...egészen addig, amíg ki nem szálltunk a hajókból. Mert akkor borzasztó volt! Iszonyatos mennyiségű ember! Jártam én már egy-két helyen ezen a Földön, de ennyire idegesítőnek még soha nem éreztem a csicserehadat, aminek természetesen jómagam is részese voltam...vagyok... A tömeg mellett pedig nagyon zavart Velence díszlet jellege. Érezhető, hogy az egész már csak a turisták miatt van. Hogy szállodákon, éttermeken kívül valódi lakos kevés él már az óvárosban. Tényleg olyan érzésem volt végig, mintha filmdíszletek között mozognék, de az emberi életteret nem tudtam meglátni benne. Velence óvárosánál sokkal jobban élveztem a környező szigeteken tett túrákat. Murano, Burano, Torcello igazán bájos helyek. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy Velence több, mint az óváros. Hogy körülötte több kis szigetecske húzódik, amik vagy menetrendszerű hajójáratokkal, vagy akár kajakkal is meglátogathatók, megnézhetők. Ilyen pl. a nekünk otthont adó Lido sziget is, ami egy igazi tengerparti nyaralóhely. Az utolsó napunkat azzal töltöttük, hogy végig kerékpároztuk a szigetet és egy kiadósat fürödtünk a tengerben, ami már most bársonyosan meleg. És az is meglepő volt, hogy másoknak miért nem ennyire kézenfekvő, hogy kajakkal járják be ezt a vidéket? Rajtunk kívül még két kajakos csapattal találkoztunk, abból az egyik egy francia házaspár volt, a másik pedig egy dán srác, aki Velencébe szervezi a maga kajakos túráit jellemzően amcsiknak és ausztráloknak. Annak ellenére, hogy mind Velence, mind a környező vizek hemzsegnek a mindenféle vízi jószágoktól a gondoláktól kezdve a motorcsónakokon át a hatalmas tengerjáró hajókig, kajakkal szinte nem találkozol. Annyira nem részese a vízi létnek a kajak (és a kenu sem), hogy kisebb turistalátványosságot keltettünk mindenhol, ahol megjelentünk a hajóinkkal. Több száz ismeretlen ember fényképezőgépe örökítette meg a mi kis Velencei kalandunkat, amely képeket soha nem fogok látni. 

 

Ja, és megint hullámzok. :)

 

Három napja hullámzok. Vagyis a Világ körülöttem. Ha kólát iszom akkor néhány órára kicsit jobb lesz a helyzet. Dehát a kóla az gyógyszer, ez közismert tény. Nagyon tapasztalt tengerjáró barátaim azt mondják, hogy ez normális reakció azoknál, akiknek az idegrendszere túlérzékeny pl. a hullámzásra. Hát az enyém az. Az én idegrendszerem a hátszeles hullámokat nem bírta, de azt nagyon. Szembe szélnél semmi bajom nem volt, valszeg azért, mert legkötött a vele való küzdelem. Akkor azzal voltam elfoglalva, hogy ne borítsanak be a hullámok és hogy haladjak is előre. De ezekkel az alattomos, hátulról lopakodó, majd felkapó és arréb toló hullámokkal nem tudtam mit kezdeni. Így hát most hullámzok. Vicces. De nem mindig. Most éppen nem. Aztán holnap este megyek az A38-ra koncertre. Őszintén szólva nem dob fel a tudat, hogy megint egy vizen ringó hajón kell majd eltöltenem néhány órát. De a tapasztaltak azt is mondták, hogy minél többet leszek tengeren, annál kevésbé fogom ezt megérezni. Ajánlom, hogy igazuk legyen...nagyon ajánlom...

 

Azt hiszem ez volt életem talán legromantikusabb félórája. Ráadásul egy rakás klisé volt benne, de hát ki a fenét érdekel ez, amikor ez volt életem legromantikusabb félórája!

És hogy miért is?

1.Tavasz van. 

És nem csak naptárilag, hanem érzésileg is. A nap szikrázóan szórja sugarait és melegen simogatja a bőrt. Minden és mindenki pezseg. Az utca telítve van a zsongással.

2. Spontán volt

Írtam Szöszifiúnak egy sms-t, hogy ha errefelé jár, akkor szóljon, mert ennék egy fagyit. 1 óra sem telt el és itt volt. 

3. Édes volt

Egyrészt a fagyi, másrészt Ő. A tejszínhab kis darabkaja fennakadt a felső ajkamon és nem letörölte, neeem, hanem lecsókolta onnan. Juj...mint a filmekben. 

4. Merengős volt

Kiültünk a Duna-partra. Néztük a vizet, és a szerelmeseket, akik egymásba bújva, nem törődve a külvilággal átadták magukat a zsongásnak. Beszélgettünk is, lopva-lopva simogatva, a másik hajába turkálva, mélyen egymás szemébe nézve.

5. Virág

Kaptam virágot. Nárciszt. Barkával. Most itt áll az asztalomon és beragyogja a teret. Vagy az én vagyok?

6. Bókok

7. Csókok

Elválós fajta. Először szájra pici, majd nyelves-követelőzős. Ő az ellenkező irányba indult tovább. Távolodva vissza-visszapillantás és mosolygás.

 

Sweetheart elmondta, hogy édces. És ez engem nem lepett meg. De nem azért, mert meleg. Mert nem gondolom, hogy a meleg-léttel szükségszerűen együtt jár, hogy előbb-utóbb szükségszerűen vírushordozó, vagy édces lesz valaki. Azért nem lepett meg, mert én ezt igazából, a lelkem mélyén már évek óta tudom. Emlékszem, hogy annak idején volt egy beszélgetésünk erről, nem sokkal azután, hogy E. meghalt. E. szintén édces volt, de nem ebbe halt bele...vagyis igazából nem tudni, hogy miért halt meg. Szóval, E. halála után beszélgettünk erről, mármint az édcről, a betegségről, arról, hogy ez mivel jár, hogy miként ítélik meg a melegek és a társadalom. És akkor Sweetheart olyan nyugalommal, higgadtan beszélt arról, hogy miért nem olyan nagy tragédia az, ha valaki elkapja ezt a kórt, hogy akkor biztosan tudtam, ő ezt tapasztalatból mondja. Nem kérdeztem rá, nem faggattam, nem volt szükségem arra, hogy ezt az ő szájából halljam, mert enélkül is tudtam.

Nem rázott meg a felismerés. Nem estem kétségbe, nem kezdtem aggódni. Mert tudtam, hogy igaza van. Mert tudtam és tudom, hogy melegként megkapni ezt a kórt nem ugyanaz, mint heteróként. Tudom, hogy mivel a melegek között sokkal magasabb a fertőzöttség aránya, ezért az, hogy valaki édces nem jár azzal a fajta kirekesztettséggel, mint a heteró társadalomban. A meleg társkereső szájtokon következmények nélkül tűntetheted fel, hogy fertőzött vagy, mert tudod, hogy ezért nem ítélnek el (és nem ezalapján ítélnek meg!), és hogy fogsz találni hozzád hasonlóan fertőzött pasit. 

És most, 2009-ben fertőzöttnek lenni, nem ugyanazt jelenti, mint 20 vagy akár 10 évvel ezelőtt. Olyan gyógyszerek állnak már rendelkezésre, amikkel teljesen normális, teljes életet lehet élni. Amikkel stabil, jó állapotban tudják tartani a beteget. Már nem is kell több gyógyszerből álló koktélokat szedni, hanem elég naponta egy bogyót bevenni. 

Azért jó, hogy most már ki is van mondva. Jó, hogy most már tudunk beszélni róla. Jó, hogy ennek a kimondatlansága már nem bujkál ott bennünk. 

Azt mondta, hogy eddig azért nem beszélt róla, mert tartott attól, hogy elmondom anyunak. Mert hogy annak idején azt is elmondtam neki, hogy Sweetheart meleg. Dehágy könyörgöm! Akkor az nem úgy történt, hogy oda álltam anyám elé és azt mondtam neki, hogy "Képzeld, Sweetheart meleg!". Hanem akkor már hónapok óta azt hallgattam, hogy mi ketten miért nem jövünk már végre össze?! Mert hogy állandóan együtt vagyunk, meg ott alszom nála stb. és akkor mikor lesz ebből már egy rendes kapcsolat?! Hát persze, hogy egy idő után nem bírtam tovább és kiakadtam, hogy ebből aztán soha az életben nem lesz "normális" kapcsolat, mert ő meleg! 

 

Szürreális élményem volt az imént a Ferenciek tere aluljáróban. Jöttem lefelé a Kamrából, kezemben két kiló banánt szorongattam (mert még beugrottam a sarki éjjel-nappali Match-ba) és lassan a fülembe mászik a Házibuli című film híres betétdala a Reality. Egy hajléktalan sárga magnójából szólt, aki koszos matracán feküdt a metróállomás üvegfalánál, még koszosabb takarójába burkolózva és szétáztatott zsebkendőjével a szemét törölgette. Mert miközben Richard Sanderson énekelte ezt az unalomig elcsépelt, szentimentális dalt, ez a szegény pára sírt...sőt, zokogott... A több tucat külföldi fiataltól, a többi hajléktalantól, csövestől, bkv dolgozótól és metró felé tartó nyüzsgő emberek tömegében mégis áttört ez a zene furcsa elegyet alkotva az aluljárót átható kosz és cigi füstjével.

Vajon mi juthatott eszébe? Milyen emlékek köthetik ehhez a dalhoz, vagy a filmhez? Vagy lehet, hogy csupán a lassú, andalító zene váltotta ki belőle ezt a reakciót?  .  

"Dreams are my reality
The only kind of real fantasy
In lotion sorrow come to fill
I try to live in dreams
It seems as if its mend to be..."

Sikerült példaértékűen megszivatnunk magunkat tegnap a  Nagyhideg-hegyen. Mert ugye én megláttam a webkamerán, hogy közel egy méteres hó van odafenn, és úgy döntöttem, hogy ezt feltétlenül látni kell és hogy még utoljára jó lenne egy igazi téli túrát csinálni. Laci pedig partner volt erre, így szombat reggel nekiindultunk. És tényleg, jó sok hó van ott, aminek láthatóan a síelők is igen örültek, mert a túristaház tele volt emberre. Odáig feljutni egyébként még viszonylag könnyen ment, nem mondom, hogy nem fáradtunk el, de a házig még úgy ahogy de vannak nyomok. Mi azonban azzal a szándékkal érkeztünk, hogy a Nagyhideg-hegyről átmegyünk Csóványosra és onnan ereszkedünk vissza Királyrétre, ahol az autót hagytuk. A nagy köd miatt rögtön az elején elvétettük a jelet, így kikötöttünk a völgy aljába. Az irányt azonban tudtam és véletlenül sikerült észrevenni egy kék kereszt jelet az egyik fán, így elindultunk ezen az ösvényen. A túristaúton friss túrasí nyomok voltak, amik inkább ne lettek volna, mert piszokul megnehezítették az előre haladásunkat. A szűz hóban sem egyszerű előretörni, de ott legalább tutira mindig combközépig süllyedsz a hóba, míg így hol bokáig, hol pedig térdig szakadt be alattunk a hó (ráadásul volt, amikor csak az egyik lábunk süllyedt el, míg a másik a nyomban maradt), igazi kínlódássá téve így a haladást. További csapást jelentett, amikor kiderült, hogy az én térképemen lévő jelölések nem egyeznek meg a felfestett jelekkel. Ahol az én térképem szerint piros háromszögnek kellett volna lenni, ott most kék háromszög volt, egy rakás jelet pedig meg sem találtunk. Igazából egy idő után már csak érzésből mentünk, vagyis inkább bukdácsoltunk. Fogtam is a fejem, hogy miért nem hoztam el a hótalpamat, mert tipikusan ilyen körülmények között van értelme használni. És hogy miért van az, hogy magától értendőnek vesze, hogy ha télen az osztárkokhoz megyünk, akkor viszem a hótalpat, míg a Nagyhideg-hegy esetében ez eszembe sem jut?! Mindenestre két és fél óra küszködés után a Csóványosnak még híre-hanva sem volt, ellenben már iszonyatosan elfáradtunk és azt is egyre nyílvánvalóbbá vált, hogy könnyebb nem lesz a terep, sőt. Viszont ha sötétedés előtt (vagy környékén) le akartunk érni, akkor vissza kellett fordulnunk, mert legalább 3 órára voltunk Királyréttől. Így sajnos a Csóványosra nem értünk fel, viszont lenyomtunk egy bitang kemény téli túrát. Mondtam is Lacinak, hogy a nap elején még szívta a fogát a "csak" 16-20 km-esre tervezett távtól, míg a végén már szinte moccanni sem tudtunk mire a kocsihoz keverdtünk. Megint bebizonyosodott mennyire hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, hogy a hó mennyire meg tudja nehezíteni a haladást és megtöbbszörözni a teljesítmény értékét. Minden energiámat kiszívta a hóval való harc, hazaértem, letusoltam és ahogy ledőltem a kanapéra abban a pillanatban nyomott is el az álom. 12 órát aludtam, de reggel még mindig ólomnehéznek éreztem magam.

A hegymászás után a kajakozás lesz a következő szenvedélyem, ez már tisztán látszik. És ahogy a hegyi létet, úgy a vizit is komolyan veszem, tisztában vagyok a veszélyeivel, bár azért elsődlegesen az élvezeti részét keresem. Mivel szeretnék felkészülni a krízishelyzetekre, ezért elmentem egy medencés tanfolyamra. A délutánt úgy kezdtem, hogy megtanultam felborulni a hajóval, ami kicsit furcsán hangzik, pedig nem az. Ugyanis nem olyan egyértelmű dolog beleborulni a vízbe. És itt most nem magára a folyamatra gondolok, hanem az állapotra, hogy a hajóból fejjel lefelé lógsz bele a vízbe. Fontos hogy tudd mi ekkor a teendő, mert az életed múlik rajta. Hogy képes legyél úrrá a lenni az önkéntelenül rád törő pánikon és higgadtan, tudatosan viselkedni. És ez nem is olyan egyszerű, sőt! Leginkább akkor döbbentem erre rá, amikor a szándékos borulások után (amikor is már automatikusan tettem, amit tenni kell), egyszer csak véletlenül belefordultam a vízbe. Ekkor a halálfélelem rögtön lecsapott rám, és igazából nem is tudtam logikusan, a tanultaknak megfelelően viselkedni. A következő véletlen borulásnál azonban már képes voltam alkalmazni az addig megszerzett tudást, de pl. többször ütköztem bele fejjel a hajónak, mert annyira igyekeztem a víz fölé kerülni, hogy nem figyeltem eléggé a hajó kiterjedésére. 

Megtanultam továbbá visszamászni a hajóba, valamint segíteni másnak ugyanezt megtenni. Ez nagyon jól ment a könnyű súlyomnak és az erős hasizmaimnak köszönhetően. A legnagyobb kihívást és egyben a legnagyobb sikerélményt azonban a hajó oldalirányú mozgatása jelentette, hogy miként lehet a kajakot oldalirányba is lavírozni. Természetesen még borzasztóan kell koncentrálnom, de érzem, hogy csak gyakorlás kérdése és ezt nagyon vagányul fogom csinálni. :)

A következő medencés alkalommal már szeretném az eszkimót is megpróbálni. Bár mikor Szelesnek elmondtam, hogy ez a tervem ő rögtön rávágta, hogy dehát ezt még a R.Sz.-nek sem megy. És?!?!? Oké, hogy ő nagyon régóta kajakozik, és egy roppant erős fizikumú csaj, de ez nem feltétlenül ezen múlik, hanem sokkal inkább a technikán. Szóval, jelen esetben ezt nem vagyok hajlandó hivatkozási alapnak elfogadni. 

Nahát, történtek velem remekebbnél remekebb dolgok mostanában, és kevésbé remekek is, de most inkább vegyük a kellemesebb élményeket. 

Először is voltam hótalpazni, amit imádok. És jelen esetben már a saját hótalpamat vittem, mert úgy döntöttem, hogy az évi 2-3 hótalpazásom kellően megalapozza, hogy vásároljak magamnak egy saját talpat. Ár/érték arányban is jó döntésnek tűnik, mert a hótalp 24 ezerbe került, míg a bérlés alkalmanként 4-6 ezer között van, attól függően, hogy mennyi időre történik. 

Maga a túra egy csodálatos helyen zajlott, aminek nevét szándékosan nem írom le, mert nem szeretném, ha mások is mennének oda. Szeretném ezt a helyet olyan vadregényesnek megőrizni, ahogy most van. Fent a hegyek között, hatalmas fenyvesek tövében húzódik a tucat nyári lakból és 2-3 téli tartózkodásra is alkalmas kőépületből álló "település".  Egy a kis házcsoportosulás ilyen havas, hideg, téli időszakban kizárólag gyalogosan (hótalppal vagy túrasível), vagy szánon közelíthető meg. A menedékházat is csak a mi kedvünkért nyitották ki, mert ebben az időben egyébként a tulajok sem jöttek volna fel a hegyre. Köszönhető a vidék nehezen megközelíthető jellegének és a cudar időnek szerencsére alig találkoztunk másokkal a három nap alatt. 

Hó sok volt, nagyon. Legalább 1,5-2 méternyi és ottlétünk alatt is esett. A Napot ha 5 percre láttuk az ottlétünk idején, ellenben hideg volt, igazán, nappal - 10 fok, es fújt a szél, néha majdnem a lábamról is le, és köd is volt, alkalmanként sűrű és tejfehér. De én imádom az ilyen viszontagságokat! Szeretek "Deltásan" küzdeni a hóban, az elemekkel dacolva!

És ami mindezek mellett (vagy együtt) a legjobb volt, az a társaság! Hogy sikerült Ákosnak egy olyan csapatot összehoznia akik hasonlóan bolond módon álltak hozzá a túrához, a hegyi léthez. Akiknek a humora vészesen összecsengett és ebből fakadóan ellenvetés nélkül hagyták magukat belerángatni minden viccességbe. A fényképek szerencsére hűen átadják a környezet magával ragadó szépségét és a résztvevők pajkosságát, a készített videókról már nem is beszélve. 

Külön örömet jelentett számomra, hogy most volt az első olyan alkalom, amikor teljesen fesztelenül, kényelmesen tudtam mozogni a túrafelszerelésemben. Sokáig berzenkedtem a márkás, drága túracucokkal szemben, de így utólag igazat kell adnom Szelesnek és Zsigának, hogy erőltették a megvételüket. Összehasonlíthatatlanul kényelmesebbek mint a korábbi, alacsony kategóriás dolgaim. Most történt meg először velem, hogy egy télitúrán nem izzadtam és nem is fáztam. Én voltam az egyetlen, akinek a ruházata nap végére nem ázott el és nem kellett a menedékház cserépkályhájánál szárítanom őket. A hideg ellenére mindösszesen egy aláöltözettet, egy 50-es"foss" Quechua polárt és a shoftshell kabátot viseltem és mindezen rétegek elégnek bizonyultak. Óh, és a vadiúj, hiper-szuper gleccserszemüvegemről még nem is beszéltem! Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy mindeddig miként tudtam meglenni nélküle. 

Aztán ugye ott volt Laci, ez a bolond ember, akivel szinte az első pillanattól kezdve meg volt az összhang, mert a lelkesedésünk és az Élethez való hozzáállásunk azonos, a különbözőségeinket pedig kellő megértéssel tudjuk kezelni és ez jó. :)

 

Anyunak a múlt héten végre megműtötték a visszereit. Ahhoz képest, hogy már december elején tudta, hogy mi vár rá, olyan hisztit rendezett a műtét előtt,mint egy gyerek az aktuális oltás beadása kapcsán!

Nagyon nehezen tudtam megértetni vele, hogy erre szüksége van, megelőzendő egy nagyobb bajt. Folyamatosan azt mondogatta, hogy neki nem fáj semmije és akkor meg minek ez az egész felhajtás?! Hihetetlen, hogy minél inkább öregszik, annyira fordul meg a kettőnk szerepe. Lassan olyan, mintha én lennék az anyja, Ő pedig az én lányom. Komoly pszichikai hadműveleteket kellett eszközölnöm ahhoz, hogy bekönyörögjem a kórházba. 

Elismerem és részben megértem az aggodalmait, mert tényleg nem látták el túl sok információval a műtétről. Rutinbeavatkozásként kezelték a dolgot, és ennek megfelelően szinte semmit nem mondtak el neki. Még jó, hogy van internet, mert így legalább utána tudott nézni a beavatkozás főbb paramétereinek. 

Szerencsénk volt, hogy az aneszteziológus orvos egy roppant jóképű és igen kedves, közlékeny és figyelmes doki volt, aki látva, hogy anyu mennyire izgul külön odafigyelt rá és nagyon kedvesen bánt vele. Természetesen neki nem tudjuk a nevét és a műtét után nem is láttuk többet, így nem tudtuk meghálálni neki a (valódi) törődését. Külön hálás vagyok neki azért, hogy nem altatta anyut, hanem epidurális érzéstelenítést kapott és mellé nyugatót. Szerintem amikor csak lehet kerüljük az altatást, mert a szervezet megjegyzi ezeket az élményeket és nem lehet tudni, hogy egy tényleg indokolt helyzetben miként reagál egy újabb altatásra.

Az is szerencse, hogy ennek a beavatkozásnak a sajátja, hogy utána minél többet kell mozogni. Nem az ágyban feküdni, nem a fenekünkön ülni, hanem mozogni! Így anyunak nem volt olyan érzése, hogy beteg lenne és kiszolgáltatott, mert az első néhány nap nehézkessége után (hiszen az egész lába szorosan be volt fáslizva egy hétig) elég hamar magára talált.

A traumát igazából az az egy nap jelentette amit a kórházban kellett töltenie. A műtét utáni reggelen majdhogynem menekült haza. Egyébként meg van a véleményem erről a "csúcsintézményről"! Akkora fejetlenség uralkodik ott! Fogalmuk sincsen, hogy mit csinálnak. Nem beszélnek a betegekkel és igazából oda sem figyelnek rájuk. Egyetlen pozitívum, hogy legalább nem volt az a mindent betöltő fertőtlenítő szag, mint a legtöbb egészségügyi intézményben. 

A csúcs "bakit" a műtétet végző főorvosasszony követte el, akinek sikerült a trombózis ellenes injekciót egy beválthatatlan receptre kiírnia. Csupán a gyógyszer adagja (6 helyett 1), a mértéke (nem igazodott anyu testsúlyához), a támogatottság mértéke (90% helyett csupán 30%) nem stimmel rajta, valamint nem írta alá és nem látszott a pecsét sem. Ugye milyen remek! Tehát még rohangálhattam a háziorvoshoz is, hogy kiadja a megfelelő receptet. Anyu megtanítása az injekció beadására már csak hab volt a tortánt. És azzal is mázlim volt, hogy miután első alkalommal nem fájt neki, ezért utána már minden probléma és szorongás nélkül beadta magának a maradékot. 

Ja, az egyetlen vicces epizódja a műtétnek az elkészületi fázisban az volt, amikor anyu lábán bejelölték, hogy mit és hol kell kioperálni. A lába úgy nézett ki, mint egy térkép, vagy inkább mint egy szabásminta. Tele volt rajzolva metszési vonalakkal, mint a Kés alatt című sorozatban az aktuális áldozat hasa vagy feje. 

Volt a kórházban egy srác, aki szintén viszérműtétre várt és teljesen ki volt tetoválva mind a két lába. Na, kiváncsi vagyok, hogy neki miként jelölték be a mintát! Lehet, hogy fehér filctollat használtak?!?! És vajon miként módosultak a lábára varrott minták a műtét következtében? Hol és miként csúsztak el a rajzok?! (Mint a Gale Haroldos Grace Klinika epizódban...amikor egy nagy horogkereszt volt rajzolva a mellkasára, aminek az illesztései a hasi műtét után kissé elcsúsztak... :)

Gondoltam számba veszem (vicces egy kifejezés ez...számba veszem, azaz bele helyezem a számba, mint a.....na mindegy...) az utóbbi hetek kulturális eseményeit, amelyeknek résztvevője voltam. 

1. Rost Andrea és Stefano Secco Puccini estje a MüPában.

Ez csodálatos volt! Az első rész még kicsit akadozott, merevek voltak az énekesek, nem találták még a helyüket, bár Rost Andrea áriáját a Pillangókisasszonyból (Csocsoszan nagyáriája (II. felvonás) „Un bel dì vedremo”) megkönnyeztem. Az igazi szépségek azonban a második részben következtek, mintha addigra melegedtek volna be mind a ketten. Tosca és Cavaradossi kettőse a Tosca I. felvonásából („Mario! Mario! Mario!…Son qui!”) egyszerűen páratlan volt, soha nem hallottam és láttam még ennyire átélt, életszerű előadást korábban. Rost Andrea annyira finoman, átélhetően alakította a szerelmes, szenvedélyes, féltékeny Toscát, olyan apró, finom gesztusokkal dolgozott, amit eddig még nem láttam operaszínpadon. Óh, és külön öröme volt az estének Puccini: Krizantémok (I crisantemi) című darabjának felfedezése, mert ez nem ismertem korábban.

2. Zimmermann & de Perrot (CH) - Gaff Aff című kortárs cirkuszi előadása a Trafóban

Ötletes előadás volt, bár néhol sok volt benne az üresjárat és kissé bő lére lett eresztve. A rövidebb és tömörebb megfogalmazást jót tett volna a darabnak de nagyon értékelem a kreativitásukat és a lelkesedésüket. 

3. Az elnöknők előadás a Katona Kamrában

Pazar! Csákányi Eszter, Szirtes Ági és Pogány Judit jutalomjátéka. Mind a három színésznőt rendkívüli művésznek tartom, ami még nem lenne garancia arra, hogy együtt is jól működjenek, de szerencsére mégis. Alapvetően szeretem az abszurdot és ez a darab, valamint az előadás is megfelelt az elvárásaimnak. Azért az döbbenetes, hogy Szirtes Ági csodálatos személyisége és élettel teli szeme még elcsúfítva is mennyire átsugárzik a maszk alól. Volt szerencsém ott lenni azon az Ivanov előadáson a Katonában, amikor megkapta a Kossuth-díjat és a darab végén, tapsrend alatt jelentették ezt be. 

4. Compagnie Ariadone / Carlotta Ikeda (F, J) - Waiting (butoh tánc) a Trafóban

Na, ez maga volt a borzalom! Ritkán mondok és gondolok ilyet, de ezt tényleg nem tudom máshogy minősíteni. Rendkívül öncélú előadás volt. Érthetetlen, átláthatatlan és megfoghatatlan. Mintha egy gyengeelméjű Björköt láttam volna a tánctéren. Komolyan, fogalmam sincsen, hogy mi akart lenni ez az egész.

5.  Az Academy of St. Martin in the Fields hangversenye Janine Jansen – hegedű közreműködésével (vezényelt: Sir Neville Marriner) a MüPában

Fantasztikus meglepetés! Korábban nem hallottam erről a szóló hegedűs lányról és szégyen ide, vagy oda, de az általa prezentált Mendelssohn: e-moll hegedűverseny (Op. 64) is kimaradt eddig, de egyáltalán nem bánom, mert ilyen tökéletes szépségű előadással érdemes csak igazán megismerkedni egy új darabbal. Csodálatos élmény volt! Ez a nő olyan nőies vibrációval, olyan leheletfinoman és érzékenyen játszik. Lélegzetemet visszafogva figyeltem és hallgattam a játékát és arra vágytam, hogy soha ne érjen végett. Sajnos nem tudom, hogy mi volt az a darab, amit ráadásként játszott, pedig az is nagyon magával ragadóan adta elő. Ami külön örömöt jelentett, hogy anyunak is tetszett, pedig ő nagyon berzenkedik a "hegedűzene" ellen, valahogy ne jön be neki. De most Őt is képes volt magával ragadni Janine Jansen játéka. És tökéletes volt az összhang Janine Jansen és a szintén mesterien játszó zenekar között. Hatalmas élménnyel lettem ezen az estén is gazdagabb a MüPa szervezőinek köszönhetően.

6. Farkasok és Bárányok a Radnóti Színázba

Semmi rendkívüli. Nem rossz, de nem is annyira jó, hogy évek múlva is emlékezzek rá. Egy kedves, hétköznap esti, munka utáni felüdülést adó darab. Ami mégis emlékezetessé tette, az egyrészt, hogy Almási Éva játszik benne, akit nagyon szeretek és akit az utóbbi években ritkán látni színpadon. És ebben a szerepben Almási Éva egészen Sulyok Máriás volt, ami remekül állt neki. És ezt nem csak én láttam így, hanem Atesz is...mármint a Sulyokmáriásságot. :)

Az est másik emlékezetessége Ateszhez, pontosabban kísérőjéhez kötődik. Mikor megérkeztem ők már ott voltak, Atesz és egy magas, vékony, szimpatikus nő. Bemutatkoztam, kezet nyújtottam neki és miután mondtam a nevemet Ő  pedig a sajátját. Néhány másodperc szünet után visszakérdezett, hogy ugye én voltam vasárnap kajakozni? Teljesen összezavarodtam, mert arra határozottan emlékeztem, hogy nem találkoztunk egymással a Dunán, de akkor vajon honnan tudja ezt? Aztán kiderült, hogy valóban nem találkoztunk, viszont több levelet váltottunk egymással és telefonon is egyeztettük a részleteket, mert Ő szervezte a vasárnapi túrát! És emlékezett a nevemre. Annyira imádom, hogy így összeérnek a kapcsolatok! Pedig Atesz interneten keresztül ismerkedett meg vele. Tehát nem is az van, hogy valamelyik közös pajtásunkon keresztül. Krisztának később sikerült még emlékezetesebbé tenni az estét egy váratlan és hangos meglepődésével. A második felvonásban ugyanis van egy olyan jelenet, amikor az egyik női szereplő a padon alvó férfi szereplő fölé áll, elővesz és a feje fölé emel egy kést. Kriszta ezen - az egyébként lassú, előrelátható - jeleneten nagyon megijedt, meglepődött,  és ennek az érzésének egy hangos"jaj!" felkiálltással adott hangot. Soha korábban nem hallottam még felnőtt előadáson ilyen reakciót, de a közönség többi tagja sem, és eme őszinte megnyilvánulást hangos tetszéssel fogadta. Olyan volt, mintha egy gyerekbábelőadáson lettünk volna, amikor a hős mögött feltűnik az ördög és a gyerekek elkezdik kiabálni, hogy "Ott van mögötted! Ott van mögödötted!" :) Igazán bájos és őszinte reakció volt. Már csak ezért is megkedveltem ezt a lányt!

7. Les Touffes Kretiennes koncert a Nyugati Teátrumban

Oh, hát volt olyan jó, mint nyáron a Szigeten! Sőt, most a színpad előtt álltunk és így kiderülhetett, hogy mennyire cuki fiúkból is áll ez a csapat. Nem voltak sokan a koncerten, de ez nem vetette vissza a zenekart és fergeteges bulit csaptak. A többiek korábban nem ismerték őket, csupán az én javaslatomra jöttek el, de a koncert végére istennőként tiszteltek és leborultak előttem. Hát, azt eddig is tudtuk, hogy remek zenei izlésem van.... ;)

8. G.E.C.Y. a Gödörben

Jó látni, hogy a hivatalos színházi intézményen kívül vannak tehetséges és profi amatőr csapatok is. Nem állítom, hogy tökéletes a darab és a színészek játéka, de van benne ötlet, koncepció, lelkesedés és őszinteség. És ez nekem elég ahhoz, hogy szimpatikusnak tartsak egy előadást. Mondjuk még most sem értem, hogy miért verte ki a biztosítékot ez a darab jó néhány helyen, mert semmi olyan extra, provokatív elem nincsen benne, ami ezt indokolhatná. Az alpári beszéd már természetes része a magas kultúrának (főleg, ha dramaturgiailag is fontos a jelenléte), ahogyan a szex és annak ábrázolása is. Gyanítom, hogy inkább a szokásos soviniszta előítéletről/megítélésről van megint szó...sajnos...

9. Anyegin az Operaházban

Ez az előadás közel nem volt annyira összeszedett, mint a tavaly tavaszi. Pedig Nyári Zoltán, a kedvenc tenorom énekelt benne. És Ő remek is volt, de ez egyedül kevés a jó előadáshoz. Tényleg nem fér a fejembe, hogy az Opera miért nem foglalkoztatja többet ezt a remek előadót! Nemcsak énekesként elsőrangú, de még színészi játék tekintetében is megállja a helyét. Az Opera tele van silányabbnál silányabb énekesekkel és ezt a valóban zseniális énekest pedig mellőzik. A döntéshozók hova rakták a fülüket és szemüket?!

Frankó Tünde is jó volt, de Nyárin kívül a Gremin herceget alakító Rácz István alakítása volt számomra emlékezetes. Egyébként nem irigylem az énekeseket, mert szerintem ez egy ritka rossz rendezés. Valami nagyot, jelentőset és roppant modernet akartak alkotni ezért sikerült túlzásba vinni az "eredetizmust", ami már az első felvonás végére roppant idegesítővá válik. 

De ettől még a Kuda, kuda gyönyörűűűű!

 

Nem is tudom, hogy miért, de tény, hogy már a meghívó első néhány sora elolvasása után eldöntöttem, hogy én erre márpedig jelentkezem. Utólag meg persze elkezdtem parázni, hogy jaj, mibe is másztam bele! Annyira, hogy a szombat éjszaka rémálmokkal telt. Hogy belefordulok a vízbe, elvisz az ár, lefagynak a lábujjaim és különben is, meghalok, vagy mindenki rajtam fog röhögni. Mindenesetre ma reggel ott álltam Szobon a megjelölt találkozón, hogy egyszemélyes tengerikajakkal a zajló Dunára szálljak és lecsorogjak egészen Nagymarosig. Iszonyatosan be voltam rezelve a vízre szállás előtt! Annyira, hogy egész testemben remegtem és a fogaim egymáshoz ütődtek a számban. Bár lehet, hogy az a hideg miatt volt, hiszen ma sem ment mínusz 6-7 fok fölé a hőmérő mutatója.

Korábban nem eveztem folyón. Pontosabban, de, eveztem, ám csak 4 személyes kenuban, egyszemélyes kajakban sohasemnem. És kajakozni is csak kétszer voltam mindeddig. Egyszer 4 évvel ezelőtt Thaiföldön, mondjuk akkor két napot, aztán tavaly augusztusban a Tisza-tavon. Az első, thaiföldi tengerikajakozásom maga volt a rémálom. Zsuval egy osztatlan kétszemélyes kajakban ültünk és képtelenek voltunk irányatani, kormányozni azt a ladikot. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy nemegyszer előfordult, hogy ő előrefele én pedig hátrafelé evezetem. Ez mondjuk nem a hajó hibája volt, hanem a mienk, de azért történt, mert mind a ketten a magunk módján próbáltuk valahogy ráncba szedni a csónakot, szóval mégiscsak az a dög tehet róla.  Emiatt aztán évekig nem is volt kedvem újra rávennem magam a tengerikajakra, de aztán augusztusban mégiscsak elmentem a Tisza-tóra, mert Zsigáék ott tartottak kajak-teszt napokat. És ekkor kiderült számomra, hogy a tengerikajak nemcsak az a borzalom lehet, amivel én Thaiföldön küszködtem, hanem valami fantasztikus, könnyen irányítható ám mégis biztonságos egy jószág, amivel öröm a vízen siklani. 

Tehát, ott cidriztem reggel a Duna partján és tudtam, hogy akármi is fog történni, én itt biza vízre szállok. És jól tettem, hogy így tettem. Örülök, hogy nem futamodtam meg a saját félelmeim előtt, mert egy hatalmas élménnyel lettem gazdagabb. Izgalmas volt harcolni a zajló jeggel es a hideggel. Az út kétharmadában igazán sűrű jégzajlásban eveztünk. Jó párszor futottám rá jégtáblára, amiről aztán alig tudtam lekecmeregni. Máskor pedig pillanatok alatt körbezártak az egymásra futó úszó jégtáblák, amiből aztán csak dinamikus csapkodások árán tudtam kijutni. Ja, és nem magamat csapdostam, hanem a jeget körülöttem, tehát kvázi törtem a jeget.  A felfreccsenő víz pedig pillanatok alatt rámfagyott, a túra végén legalább 5-6 kg többletsúlyt cipeltem magammal a rajtam ragadt jég miatt. A nagyon szuper TNF dzsekim órák óta lóg a zuhanyzóban és még mindig nem olvadt le róla a teljes jégfelület.

Viszont ellentétben azzal, amit előzetesen vártam, egyáltalán nem fáztam. Mivel sokat kellett dolgoznunk a jég között és végig dinamikusan, energikusan mozogtunk, ezért a testem nem tudott kihűlni. Egyedül a lábujjaim érezték kényelmetlenül magukat, de azok egyébként is, szóval, ebben nincsen semmi újdonság. 

A Duna-kanyar és utána Nagymarosig tartó szakasz már sokkal nyugalmasabb volt, itt ugyanis felgyorsul a folyó és hamarabb "leküldi" a jeget, így itt csak kisebb jégkásás szakaszokkal kellett számolnunk. 

A túra végére roppantul elfáradtak a karjaim, egyrészt mert nudli vagyok felsőtestileg, igazi túrázós csaj, akinek az összes ereje a lábaiban van (ott viszont rengeteg!), másrészt pedig azért, mert az út során rám és az evezőmre, valamint a kajakra rakódó jégtömeg miatt egyre nagyobb súlyt kellett cipelnem, harmadrészt pedig, mert a jégtáblákkal való folyamatos küzdelem sokat kivett belőlem. De igazából akkor is nudli vagyok és ezen feltétlenül változtatni kell!

 

 

 

Gyomorszorító érzés 3 és fél után találkozni a férfival, akibe örülten szerelmes voltál és aki ha eszedbe jut még mindig elkezd szabálytalanul verni a szíved. Főleg, ha ez a kapcsolat  nem azért ért végett 6 évvel ezelőtt, mert elmúlt a szerelem. Hanem mert a körülmények úgy hozták, hogy véget kellett érnie. Három és fél év hosszú idő, sokat tud változni ennyi idő alatt az ember rossz és jó értelemben egyaránt. A legszembeötlőbb a fizikai megjelenés változása, főleg harminc felett. De az emlékek, az el nem csitult érzelmek és a kíváncsiság által hajtva mégis belemész abba, hogy találkozzatok és néhány napot együtt eltöltsetek az Ő országának fővárosában. Pedig izgulsz, nagyon. Vajon milyen most? És milyennek fog látni engem? Miként lehet elkezdeni, vagy folytatni egy régen félbeszakadt beszélgetést? Lesz még most is mit mondanunk egymásnak? Érdekesek leszünk így is egymásnak, hogy az együttlétünkre már szabadon, titkolózás és körültekintés nélkül kerülhet sor?

Aztán elképzeltem, hogy milyen lesz kilépni a repülőtéri váróba és meglátni őt, és mosolyogni rá. Persze nem így történt a dolog. Mert Ő késett. Eltévesztette a lejárót a reptérre. Tehát én ott álltam és vártam, hogy megérkezzen. De egyszer csak ott volt, mögöttem bukkant fel és meglepetésként ért, hogy egyszer csak ott állt mellettem. És abban a pillanatban, ahogy megláttam megszűnt minden kétségem, aggodalmam, félelmem. Mert ahogy megöleltük egymást minden olyan volt mint régen. Mintha az a három és fél év nem is lett volna. Pontosan ott folytattuk, ahol abba hagytuk. Semmi erőlködés nem volt bennünk és a helyzetet sem éreztem mesterkéltnek. Nem voltak felesleges kérdések, magyarázkodások, hanem hagytuk, hogy spontán, az adott helyzetre való reakciókból tudjuk meg mindazt a másikról, ami foglalkoztatott minket. 

Furcsa, hogy milyen hamar elfelejtjük egy másik ember mimikáját, gesztusait, testtartását és mozdulatait. És milyen melengető érzés újra felfedezni ezeket a már ismerős jellemzőket. Újra élvezni a széles, tökéletes, lebilincselő mosolyát, az elképesztően dinamikus, senkihez sem hasonlítható járását (amelyből csak úgy árad az őt betöltő energia), azt a picinyke, ám mély vágást az alsó ajka alatt, amiről úgy gondolod, hogy az csak a tiéd belőle. Hallani a soha sem szűnő lelkesedést a hangjában, és elámulni a képességén, hogy bárkivel képes azonnal megtalálni a közös hangot és két mondat után úgy viselkedni vele, mintha együtt homokoztak volna. De a legnagyszerűbb érzés újra megtapasztalni azt az érzést, ahogy csak mellette vagy képes tudni magadat. És akárhogy is lesz ezek után, ezek miatt a dolgok miatt akkor is megérte...megérte az elmúlt hat év...

Óh, és Lacikámtól ilyen csudiszép képeslapot kaptam!

Az idei karácsonyt "a hányós karácsony" néven fogjuk emlegetni a jövőben. Anyu ugyanis 24-e délután kidobta a taccsot, azaz végig hányta az egész szent estét. Majd a következő három nap a hasmenés jegyében telt. Először az ebédre elfogyasztott tatárbifsztekre gyanakodtunk, de mivel sem nekem, sem a lízingelt család tagjainak nem lett semmi bajuk, ezért ezt a verziót kizártuk. Maradt a veszélyes kisgyerek megoldás, azaz Ica néni unokája, akitől anyu korábban már sikeresen összeszedett ezt-azt, most éppen egy vírusos gyomorfertőzést. Szóval, tessék vigyázni a kiskorúakkal, mert az egészségünkre törnek!

Szombat délelőttöm gyógyszertárak utáni rohangálással telt, mivel kb. 70%-uk zárva volt, a maradékban pedig nem volt készleten az a homeopátiás hasmenés elleni szer, amit tuti megoldásként ajánlottak. Ezuton szeretném kifejteni azon véleményemet, hogy a velem szóba állt gyógyszerészek (kettő fő kivételével) teljesen dilettánsak voltak. Olyan alapvető kérdésekre nem tudtak választ adni, hogy "mégis mit javasolnának vírusos hasmenésre?", vagy hogy "ha már hiányzik az általam kereset Arsenicum Alba nevű homeopátiás szer, akkor esetleg van helyette valami más?".Tudom én, hogy karácsonyi időszakban nem szabad csodákat várni az egészségügytől, na de mégis!!!!

Szerencsére szombat délutánra anyu már jobban lett, így holnap mégis ki tudok utazni Londonba csapodárkodni néhány napot. 

Ja, és az is mázli, hogy az ajándékozást még ebéd előtt megejtettük és így legalább még láthattuk örülni Lilit az ajándékainak. Anyutól én egy Túró Rudi pöttyös plüss fürdőköpenyt kaptam... és hát ugye édesanyámat nem az ízléséért és remek stílusérzékéért szeretem, de azért azzal minden alkalommal meg tud lepni, hogy még mindig mennyire nem ismer engem...Mint kiderült magának is vett egy ugyanilyen köpenyt, és ahogy ott álltunk talpig Rudi-pöttyösben, hát, mi tagadás, tényleg volt annak valami (lízingelt tesó szavaival élve) zártosztályos jellege. 

 

 

Ilyen volt...tényleg...ennyi...nincsen hozzáfűzni valóm... Thank you for the music and thank you for the Quimby!!!!!

Majd a koncert utan Kriszta ezt mondta a Szilvupléban:"...nézd csak, Loki az arcával táncol!"...és valóban...